Bánthatok-e bárkit?

Lehet azt csűrni és csavarni, lehet vallási, filozófiai elvek mögé rejteni, megmagyarázni, lehet sorsnak, karmának nevezni.
De ha valaki a MOST ban szándékosan bánt valakit, akkor az bűn.
Ha most megvonják a szeretetet valakitől, kirekesztik, bántalmazzák, az nem azért van, mert előző életében ő volt biztos szemétláda, nem azért van, mert megérdemli, és most akkor bárkinek joga van őt bántani, mert talán éppen engem, vagy téged bántott.
A bántalmazónak nincs felmetése.
Azért mert engem is bántottak, szemét leszek ?Jgom van valahol kitombolni magam, akár egy másik ember felett?
Ezek kifacsart áligazságok.
Az embernek EMBERNEK kell maradnia minden körülmének között.
Nincs kifogás, nincs magyarázat és érv amellett, ha bántasz valakit.
Igenis van jó és van rossz.
Igenis van fény és van sötétség.
És igenis VAN választásod!

Vajon Isten miért választ ki embereket és miért ad nekik feladatokat?

Igen, itt azonnal felmerül a kérdés, vajon létezik-e Isten?

Aki hisz benne, annak igen. Így ha azt látom, hogy egy ember meg próbál győzni egy másikat arról,

hogy ez butaság, elszomorít. Mert a hit hatalmas kapaszkodó.

Mindenki abban hisz, amiben szeretne, ez egy szabad választás kellene, hogy legyen.

Egymás hitét nem szabadna meggyalázni, kinevetni és megkérdőjezeni sem.

Tehát a hitvitákat teljességgel feleslegesnek is tartom. Tartsuk tiszteletben egymás érzéseit. Legalábbis jó lenne.

Egy azonban zavar engem. A hitet sokan összekeverik a vallásossággal.

Adott esetben ezeket egy világ választja el egymástól.

Számomra a hit  cselekvés. A szavak itt tényleg eltörpülnek. És bár a templom olykor engem is megnyugtat,

inkább csak üresen, és nem amikor misét tartanak benne.

Aki templomba jár, nem biztos, hogy tökéletes és jó ember. és aki nem jár, nem biztos, hogy tökéletelen és rossz.

Én hiszek.

Miért?

Mert az életemben sok jel arra utalt, hogy valami, amit képtelen voltam megoldani, egyszer csak "megoldódott".

És egyedül nem ment volna, kellett hozzá az a bizonyos csoda.

És ezt a csodát a hitem erejében látom.

Tehát visszatérve az elejéhez, hiszem, hogy Isten rámbízott valamit.

Szerencsés az, aki meglátja, és megbékél azzal, hogy mi a küldetése.

Kegyelmi állapotban vagyok, hogy én ezt tudhatom. Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt, de nem is kutatom.

Boldoggá tesz és megtiszteltetés.

Amikor valaki meglátja, hogy küldetése van, néha elborítja a félelem. Engem valahogy nem riasztott meg.

De van, hogy ez félelmetes.

Vajon jól fogja -e csinálni az ember azt, amit rábíztak?

De van egy nagyon nagy könnyebbség abban, ha Isten bíz ránk valamit.

Nem vár el semmit, nincs határidő, folyamatosan terelget minket , de nincsenek megfelelési kényszereink vele kapcsolatban, mert nem is lehetnek.

Örül, ha látja, hogy az utunkat megtaláltuk. Minden lépésünkre figyel, de nem akadályoz és nem nevel.

Neki a hibás lépés is tetszik, mert azt tanítja, hogy tegyünk lépéseket.

Miért is kellene nekünk azt tökéletesen csinálni?

A lényeg a tettekben van, és a szándékainkban.

Ha jót akarunk, vezeti fog minket.

Hogy szereti -e Isten az elbukott,  bűnös embert?

Talán jobban is, mint azt valaha gondoltuk.

A tévedéseink nem mások, mint próbálkozások arra, hogy megváltoztassunk valamit.

A  változás félelmetes és ami azután jön, az ismeretlen.

Ha van egy feladatom, és azt érzem: Isten nekem szánta, akkor megpróbálom azt tisztességgel elvégezni.

De nem keseredem el, ha nem megy azonnal.

A lényeg, hogy ne adjam fel a próbálkozásaimat és ne csüggedjek, ha nem sikerül valami.

Menjek tovább ugyanazon az úton és legyek hűséges a választott úthoz.

Én valahogy így értelmezem a küldetés szót.

Lehet, hogy éppen olyan küldetést szánt nekünk, amiben addig nem jeleskedtünk.

Azért kapjuk, mert ő elhiszi, hogy képesek vagyunk megváltozni.

Semmivel nem ér el az, ha valaki hisz bennünk.

Igaz, hogy folyamatosan azt hallgatjuk a tanítóinktól - és ebben van is valami -, hogy :

" magadban kell hinned.." de ettől még jól esik, ha valaki, aki fontos, hisz bennünk.

Valahogy könnyebbé válnak a lépteink.

Valahogy a probléma megoldhatóbbnak tűnik, valahogy a teher könnyebb.

Ha hisz bennünk valaki, az azt feltételezi, hogy  szeret minket. Másképpen nem lenne képes hinni bennünk.

Istennel együttműködve minden olyan egyszerű.

Az út, ami idáig vezetett, amíg felismertem, hogy nélküle nem tudok élni, hosszú volt és fájdalmas.

Nem vagyok vallásgyakorló ember, sem bigott,  sem irracionális.

Szabadlelkú szabadgondolkodó vagyok.

Van egy hitem, ahhoz ragaszkodom, mert működik.

Nem másért: csakis ezért. Nincs ebben semmi szentimentális.

Kaptam egy feladatot, s talán életem legszebbjét.

Hirdessem a szeretetet és a megbocsájtást a magam szintjén.

Persze addig nem voltam erre képes, míg magam nem voltam képes a megbocsájtásra,

amíg a haragcsomagjaimat évekig cipeltem.

Amikor ráébrdetem, hogy engem nyomasztanak leginkább, elfáradtam és felkerestem azokat,

akik bántottak. Elmondtam őszintén, hogy miért van bennem haragvás.

Egytől egyig minden kis csomót ki kellett bontanunk ahhoz, hogy meglássuk a másik szívét.

Hogy mit okozott benne az, hogy bántott és bennem mit az, hogy bántottak.

és van, hogy én bántottam embereket. Őket ugyanúgy felkerestem és teszem ezt a mai napig.

Sokkal egyszerűbb az életem így.

Harag nélkül  és feloldozva a bűn terhe alól jó lenni.

És szeretni ...mindig könnyebb.

Sokat gondolkodom, amikor magányos vagyok.

Nem agyalásra gondolok, hanem valódi, építő és a megoldáshoz közelebb vivő gondolkodásra.

Tegnap egy számomra fontos idősebb nő azt mondta, hogy néha a férfiakat is meg kell kérdezni dolgokról.

Tudom. Így szoktam tenni. Illetve talán mégsem teljesen. De érdekelnek a férfiak gondolatai. De mivel ők vizuálisabbak,

nem mindig figyeltek rám, illetve arra nem, amit mondtam. Másként működnek és ezt mindig szem előtt kéne tartanunk.

 Náluk genetikailag kódolt a vadászat. És valójában ezért sokszor megbüntetjük őket. Igazságtalanul.

 Mert más nők után forgolódnak, mert látjuk a szemükben a vágyat. És ez olykor fájdalmasan érint egy nőt,

 aki nem szereti önmagát, aki harcban áll önnön  testiségével, megváltozottságával.

Vannak periódusok, amikor bizony én sem szerettem magam. Okkal éreztem így, és oka is voltam. Néha elfárasztott a folytonos éberség,

a nőiességem feszült és kontrollált  prezentálása. Fárasztó mindig jó nőnek akarni lenni. Néha lennék az a papucsban csoszogó zilált hajú sima nő.

Akinek nem kell figyelnie arra, hogy a körmei minden pillanatban tökéletesek legyenek. Akit igenis szeressenek úgy is, ha fáradt és kialvatlan. 

És hadd legyek néha ingerült és szexre nem hajlandó. Mert ahhoz hangulat kell. 

Bizonyára mi csesztük el, hogy  ezt elvárják tőlünk, de valahol a nagy szerepcserében eltévedtem én is. 

És az is lehet, hogy nem várja ezt senki. Csak mi akarunk túlteljesíteni egy tervet. Mert félünk, hogy ha hibásak vagyunk, 

majd másik nő után néznek. De ez akkor is bekövetkezik, ha éppen tökéletes állaptban vagyunk. Mindenkinek van kíváncsisága és 

olykor olykor megkóstolna más ízeket is. A hűség nem feltétlenül követelmény kellene, hogy legyen. És nem kötelező elvárás.

Inkább csak egy szeretetteli következmény.

A kötődés következménye. Az illeszkedésé. Az egymáshoz passzolásé.

Meg aztán ott a nagy kérdés: kielégíthetünk e egyetlen embert egy életen át?

A férfiak biológiailag képtelenek hazudni.Mi tudunk. El tutunk játszani egy orgazmust, ami nincs.

Csak azért, hogy hamarabb szabaduljunk, vagy csak úgy a amásik iránti szeretetből akár, ha nekünk éppen nincs olyan hangulatunk.

Hol a határ valódi és szeretetteli hazugság közt?

Melyik férfi veszi azt be, hogy mi mindig eljutunk a csúcsra?

Szabad  -e és kell -e igazat mondani, ha megkérdezik: " neked is jó volt ?"

Helyénvaló kérdés ez egyáltalán egy férfitól?

Kell -e szégyellnünk, ha ez nem sikerül mindig?

Annyi megint a kérdés, és ez mind a nyakamba zuhant.

Azt érzem, nem kell mindig megoldásokat tárni mindenki elé. Sokszor a kérdések is elindíthatanak valami igazán fontosat.

Amikor kérdéseket kap az ember, elkezd tényleg a saját fejével gondolkodni és nem mások idézeteiben keres választ.

A valódi magam felé fordulás ott kezdődik, amikor magamnak már nem kell hazudnom, mert elfogadtam, hogy hibás konstrukció is lehetek,

nem kell mindenben jónak lennem és ezt már nem is várom el magamtól. Így az se bánt, ha más bármit elvár.

Szeretek hazugság nélkül elaludni és felébredni.

És ami közte van, az mind csak az enyém marad...ahogy eddig.

Nem írom le, mennyire izgalmas minden, amikor bezuhan  az éjszaka az ablakomon  és lehullanak az álarcok.

Igenis a szürkének ezer árnyalata van...és köztük az egyik én vagyok.

Valamikor az ember elveszíti a hitét a szerelemben, és elbújik egy kicsit, mert szeretne gyógyulni.

De eljön a pillanat, amikor ezt olyan jól csinálja, hogy nem talál vissza a szívéhez. Olyankor kutatni kezdi a szerelmet, keresi az emberek közt azt, aki kiválthat belőle némi érzelmet. Szomorúan látja, hogy valamit elveszített útközben. A hittel együtt elillant a vágy is, de olykor a hiány elkezd hiányozni.

Kétségtelenül magamról beszélek, amikor írok, mert más érzéseiről mit sem sejthetek. Jártam az utamat, falakkal körülvéve, és nem engedtem be csak olyanokat, akiket előre " megterveztem " magamban. Ha a kép, amit láttam, hiányos volt, már nem kellett nekem. Felszínesen ítéltem, mert úgy éreztem, jól gondolkodom. De egyszercsak valaki, egy kitartó kívülálló lyukat ütött a páncélomon. Hiába védtem magam ezer bástyával és katonával, ő áttörte a védelmi vonalamat és azért hálás leszek neki mindörökre. Megmutatta mennyire gyönyörű az egyszerűség, mennyire képes az ember megváltozni és kicsit jobb ember lenni egy másik emberért, de azt is megmutatta, milyen fájdalommal jár ez. De nem bánom. Nem tudom megbánni azt, amire egyszer igent mondtam, mert valamiért szükségem volt mindenre. Az út, amint mentem, csak így hozott ide, ahol most vagyok.  Nem lehet megúszni az örömöket fájdalmas tapasztalások nélkül, nekem az amúgy is túl könnyű volna. Nem értékelném azt, ami csak úgy az ölembe hullik.  Aztán elérkezett a búcsú ideje és megint el kellett mennem. Megbántottam, és megbántottak. Nincs hibás. Megértettem, hogy nem kellenek az okok. El kell fogadnom, hogy valaminek most vége van. Azután megint évekig tartottam magam az tudatom fogságában, meg kellett magamat védeni, mert azért a hegek sokáig fájtak még. Szükséges volt a megtisztulás is, mert erősnek kellett lennem akkor valami egészen máshoz.  5 hosszú év...vagy talán még több is eltelt..és valakinek megint megéreztem az illatát. Aztán elillant...Értettem ? Nem. Beletörődtem, hogy annak úgy kellett lenni, és mire ezt megértettem,  az illat megjelent újra és újra. Rámragadt. Átvette a bőröm, is és nem tudtam szabadulni. Helyesbítek: nem akartam. Miért akarnék még több magányt? Miért keresnék újabb okot arra, hogy távol tartsam azt, ami annyi szépséget tartogat? Igen, néha  eszembe jut, hogy mi a helyes, és mi a helytelen, de a határ kezd elmosódni. érzek, vágyok...élek. A vágytalanságom a múlté és ezért - bármi történmik is - , hálával tartozom Neki. 

Pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. 

Egy ideig számonkértem Istentől, miért éppen az van, ami. Miért nem kapok több esélyt?

Vagy miért pont csak annyi valamim van, ami éppen elegendő a túléléshez. Jeleket kaptam, próbatételeket is, de választ nem.

Mostanra viszont megérkezett. Kicsit megcsúszva, de megjött.

Csendben jött, észre sem vettem, hogy már értem a miérteket.

Hallom a hangom, bár inkább azt mondanámm: meghallom. Hagyom hallatszani.

Volt idő, amikor még nem tudtam megbocsájtani valakiknek.

Volt idő, hogy a harag jól esett. Sajnáltatni lehetett magam a fájdalom okán.

Most a harag nem jellemző, de a csenddel és távolsággal néha azért jelzem: valamit nem kedvelek magam körül.

Szeretem tudatni, hogy valami nem tartozik rám. Jogos és talán bátor döntés. És szüskéges is.

Miért kellene folyton kiabálni? Miért nem veszik észre maguktól az emberek, hogy  valami bántja a másikat bennük?

Választottam valamiféle jelzőrendszert. Nem biztos, hogy jó megoldás, és az sem, hogy végleges.

Aztán, ha nem válik be és nem vesznek észre, majd kitalálok mást.

Törekszem egyedül jól lenni. Megyeget, sőt sokszor élvezem is.

Bár sokan nem hiszik el, nekem ez életforma és létkérdés.

De ez nekem már nem számít. Az, hogy mit hisznek el, és mit nem. 

Valamiért  szeretek elvonulni. De ha túl nagy a némaság, akkor kimozdulok és életre keltem a zajos énem.

Azt is szeretem, bár az nem illik annyira hozzám. Most éppen nem. DE folyton változom.

Mostanában sok  emberhez kerültem közel, és sok embertől távolodtam el.

Több  történt meg az utóbbiból.

És nincs megbánás: ez nekem pont így tökéletes.

Ahhoz az élethez, amit most élek, nem kell tömeges asszisztencia.

Bőven elég pár szerető szívű, értő embertárs.

Abban, ahol vagyok, nem szívesen osztozom... ebben most nem.

Egy hintán ülök, amit az élet hintáztat.

Nem a sorsom, hanem én.

Van egyfajta bársonyosság abban, ahogy most vagyok.

Puha,de  törvényszerű. Biztos, de bizonytalanul szép.

Ismeretlen, mégis értem minden mozzanatát.

Megyek. Előre. Nincs hátramenet. Ebben most nincs.

Most éppen nincs.

Ezt tanultam meg  legelőször.

Hátra csak az emlékek miatt nézek, ha elfelejtenék valami szépet. Amire fontos emlékeznem.

Ha a haragot szeretném ködbeveszejteni.

Akkor figyelek csak visszafelé.

Amúgy előre és felfelé.

Néha meg kell  mutatnom,  hogyan lehet egyszerű, ha valójában nehéz valami.

Nincs más választás...olykor az út véget ér, és kénytelen vagy elkanyarodni.

És ezernyi  a  lehetőség.

Melyiket válaszd?

...amelyiken, ha elképzeled magad, a legjobban tudod szeretni azt, aki vagy.

Azt hitte, hogy megérkezett...volt egy késő tavaszi nap...egy amolyan esősen romantikus és Ő csak úgy belépett az életébe.

Sokáig igyekezett tartani a féktávolságot. Működött. Minden hazugsága tökéletesen fedett volt, néha még maga is elhitte. Hiszen csakis így érdemes.

Nem volt különösebben szép arca. Sőt, semmije nem volt szép,  szabályosság nem volt benne. Nem is értette magában, miért ez a nagy lelkesedés. 

Talán a magánya tette ilyen mohóvá. Igen, azt hiszem az. Mégis itta minden szavát. Kínozta magát a hiányával, megteremtette a drámát, mert anélkül képtelen volt működni.  Szükséges üzemanyag. A szürkeség nem opció. Mindegy hogyan, de bármit, tesz, azzal lógjon ki a sorból. Igaz, sokszor unalmasan fegyelmezett embereket választott magának. Talán ezt is önzésből, hogy felettük álljon. Hogy irányíthassa őket. Hatalmi játszmája sok vérébe került. De ez a sebhelyes férfi valahogy kiképzett volt vele kapcsolatban. Mindig előregyártott tökéletes mondatokkal reagált. Meg sem várta a mondatok végét, már előre  kész volt a válasz. 

És mindig időben. Igen. Az időzítésben volt az ereje. S bár tudta magáról, hogy nem egy főnyeremény, a nőt bűvkörébe vonta tehetségével, és látszólagos higgadtságával. Ami az őrületbe  is kergette. Tökéletes játékos volt. Még érzékenységet is kicsikart magából. Bár lehet, hogy az őszinte volt, már nem tudom, mert elég régen történt és csak megfigyelő lehettem. Mint egy kukkoló. Akit megbíztak azzal, hogy figyelje két ember titkos találkáit, aztán jelentsen. Lényeg az, hogy végülis sikerült. Beférkőztek egymás agyába. Ott elterjedtek, és az illatukat magukkal is vitték, ki-ki az otthonába. Valaki máshoz. A harmadikakhoz. Nem volt tisztességes játék. Azt mondják, valaki mindig sérül. Hát itt nem valaki; itt mindenki sérült. Vérző lélektetemek itt-ott-amott.  Nincs hibás, mert nem volt szándékosság. Most mégis valami előtört a múltból. A hallgatás már nem olyan könnyed. A léptek éppen olyan ólómsúllyal nehezednek, akár a szív. Itt nem ismerem ki magam. Még mindig megfigyelő vagyok. Egy észrevétlen porosarcú senki. Aki vágyik valaki lenni. Irígység éledezik bennem, mert Ők valamit mertek. Amit én soha. 

Távolódik a fényes vágy és közeledik a félelem. De figyelek. Azt érzem, tanulnom kell tőlük. 

Hazudni?

Aztán újra belehalni?

Vagy csak egyszer, úgy végleg?

Könnyű játszmának tűnt, de 597 nap megfigyelés után már fáradt vagyok.

Inkább feladom.

Másnak adom a feladatot.

Vissza a feladónak. 

Amúgy gyáván és sértődötten. 

Kikérve magamnak, hogy méltatlan volt hozzám ez az egész, mert többre vagyok érdemes.

De ha az lennék, nem kukkoltam volna őket.

Elmegyek. Búcsút mondok ennek a munkának.

Elvégeztem, amire kértek.

Összetörtem két szívet.

Valami történt.

 Valaki.

Nem ismerem régen, csak hírét hozta a sok pletykás. Sokat beszélnek az emberek. Feleslegesen okoznak kétségeket a másikban, talán , mert nekik sem jó a bőrükben lenni. Így másnak se legyen már több hite - gondolják a szorongók. Fellázadtam magamban ez ellen. Féltem is, meg nem is. Akartam is, de tartottam egy lépés távolságot. Talán kettőt is. Lényegtelen, mert az elején tudtam, nem lesz menekvésem. Nincs kerülő útvonal a szívhez. Csak egyenes, de mi próbáljuk manipulálni magunkat. Nekem is ment. Összevissza bukdácsoltam. Egyszer régen  összetörtem az arcomat is, a hegek még mindig  fájnak. De kezdenek áttetszőek lenni. Ennek ellenére mégis elé tartom a kezem. Akkor is, ha simogatásra indulna a másik keze. Mégsem bízom. Igyekszem gyerek lenni, de ebben nem sikerül. A hitem felnőtté vált és kétkedővé, de én magam gyerek maradtam. Félelemérzetem van, ettől vagyok felnőtt. Csak innen tudom. A testem nem fárad, és próbálom követni a lelkemmel. A mosoly már megy. Automatikusan viszonzok minden mosolyt az ismeretleneknél is, mert szükségem van a mosolyok erejére: abból táplálkozom. Most visszatekintek a közelmúltamra...elmúlt életemre.  Stabilnak éreztem már magam, azt hittem, hogy hegek csak egy pillanatig emlékeznek arra, hogy valaha fájtak. Tévedtem. Még nem vagyok teljesen  kész a szívemmel. Még van időm. Felkészülök. A vágy megszületett, de olykor  még ügyetlenül bóklászom benne. De legalább már megteszem. Megolvadt valami a szívem burka körül, és ezt elmondtam valakinek. Aki értette. És most jó...nagyon jó nekem. Már emlékszik a lelkem arra az időre, amikor még szorongás és előregondolkodás nélkül mert szeretni. Hagyom, hogy a víz vigye messzire a kétségeimet és dallamokat gyártok magamban. Magamra karcolom a szabad jelzést. Mindenkinek a jelenléte  jó valamire. Valaki csak egy állomás. Valaki csak iránymutató. Valaki a szerelem illatát hordozza, és van, aki beteljesít. Mindenki a helyén van. Nincs felesleges érzés és nincs megbánni való lépés...

Nézek a távolodó érzés felé...mert minden múlt lesz, amit már éreztem...holnap jön egy új, átváltoztatott érzelem. Szeretnem kell majd  azt is.

Pihennem kell, sokat vándoroltam. leülök egy sziklára és nézem a fodrozódó hullámokat, és a tajtéktetőn távozó félelmet.

... a szél kimosta belőlem , mert szembenéztem vele. 

Rengeteg...tanulok, tapasztalok, érzek, megérzek, nyílok és olvad a jég a szívem körül. Választások előtt álltam, de nem tudtam.
Egy egyszerű függöny felrakással kezdődött...volna.De amikor leszálltam, és földet ért a lábam, valami elszakadt bennem. Onnantól kinyílt a világ előttem és tisztábban láttam, mint előtte bármikor is.

Barátok és a családom - még olyanok is, akikkel nem a legfényesebb a viszony -, egy pillanat alatt mellettem voltak. Volt, aki elvitt az ügyeletre éjjel, és a leírhatatlan élményt, amit a Traumatológia helyzete és látványa okozott, megosztotta velem. Türelmesen várt velem, nem panaszkodott, hogy lenne más dolga szombat éjjel. Négyszeres édesanya. Mégis ott volt velem. A hála nem jó szó arra, hogy kifejezzem, milyen érzés volt biztonságosan és mosolyogva végigélnem azt a 7 órát. Azután a napok jöttek és mankós életem megkezdődött. Még most is tart. Diagnózist nem írok, mert nem ez a lényeg. Az egészen másban keresendő. Barátaim rám szánt ideje, reakciójuk a helyzettel kapcsolatban megmutatta, mennyire szeretve vagyok. Néha ezt az ember nem érzi eléggé, vagy csak nem tudja. De a tettek most beszélni tudnak. Olyan, mintha a családomat és a barátaimat mozgatta volna meg mozdulatlanságra ítéltségem. Engem pedig egy belső utazásra késztetett, ami csodálatos. Ma megköszöntem Istennek, hogy ez történt velem, mert amit ezáltal tapasztalok, enélkül nem tudtam volna. A belső csendem rámkényszerített egyfajta önvizsgálatot: vajon jó helyen voltam -e akkor, amikor történt a szakadás? Meg is van a válasz. Dehogy voltam jó helyen. Most kerülök szép lassan a helyemre, és velem együtt mindenki és minden. Régen érzett sebek tépődnek fel, begyógyítva saját magukat, harag illan el tőlem messze, és a helyére béke kerül. Nem is tudom, mikor voltam ilyen nyugalomban, mikor aludtam ilyen mélyen utoljára és nyugodtan. 20 éve is van már. Ez a csend többet beszél hozzám, mint bármilyen kéretlen zaj. Meghallok mindent. Nincs felesleges gondolatom. Gyorsabban gyógyulok, mint az átlag - orvosom szerint. Nem lehet más oka, csak az, hogy értem a jeleket!! Kell is értenem, mert csak így tudok változtatni. Még csak 6 nap...és kicserélték a szívemet. Olvad a jég, kinyújtom a kezem és bízom az emberekben. Ez nekem furcsa, mert ezt már egy ideje elveszítettem. Most mégis csendben és hálával tekintek minden napomra. Csak egy szakadt aljú sötétítő függönyt szerettem volna feltenni a nappaliban...és ott is van. Mégis azt érzem, ez több volt annál. Most kezdődik a valódi előadás, így a függönyt felhúzva már látom, mit kell tennem ahhoz, hogy jól érezzem magam akkor is, ha nem történik semmi. Olyan egyébként sincs, hogy semmi. Most minden apróságot észreveszek. Mert kaptam valami fontosat, amit eddig nem használtam helyesen.

IDŐT!!!

Fontos lettem magamnak és az is, mi a célom, hova tartok.

Rengeteg gondolat suhan át az agyamon, vajon mire volt jelzés ez most nekem?

Már egészen közel vagyok a teljes igazsághoz.

Jó érezni, hogy oka van annak, hogy lelassított az Isten.

Nevezhetjük sorsnak is, de mivégre beszéljek mellé?

Istenben hiszek, a sorsomat én alakítom.

Ő terel és véd, ha kell.

Olykor így véd meg valamitől.

Sosem voltam még ennyire hálás egy akadályért, egy fájdalomért.

Színesebb - bár lassabb - lett az életem és tisztábbak a saját szándékaim magam előtt.

Megértettem, hogy kell igazán jól szeretni magamat...és  ebben a mozdulatlanságban megmozdult a lelkem egy ismeretlen oldala.