Amikor gyerekként azt hallod, " semmi nem lesz így belőled ", elhiszed. Mert ha a szüleid mondják, akik ugye okosak, akkor igaz lehet. Bevésődik. Ha nem korrigálnak később, akkor úgy marad. Felnőttként észreveszed, hogy bújkálsz. Nem mindenki elől, nem mindehol, de elbújsz bizonyos helyzetekben. Szereted a magányt. Inkább csak megszokod.  Nehezebben alkalmazkodsz. Mert mindig alkalmazkodni akarsz. Megszoktad. Nem is jut eszedbe, hogy lehetsz önálló. Akarhatod másképpen a dolgokat. Lehet neked is kényelmes valami. S bár azzal talán valakinek kényelmetlenséget okozol, kell, hogy jól legyél. Hogy figyelj magadra és a szükségleteidre. De nem teszed, mert megtanultad, hogy az önzés. Mert a jó ember másokra figyel. És Ő szépen a háttérben marad.

 A nagy fenéket!!!!

Micsoda hibás kódolás ez? Aki nincs jól, nincs rendben, annak hogy lehet a környezete rendben? Hogy lehetnek jól, akik tudják, hogy a másik mindent feláldoz? Milyen szeretet az ilyen? Elfogadom az áldozatot a másik részéről, de az, akitől kapom, egyre reménytelenebbül van, mert nincs energiakészlete? Kéretik az igazságtalanságot felszámolni. Ha más nem magatokban! Körülöttetek. Egészséges anyákra, apákra, gyerekekre, nőkre, férfiakra van szükség. Akik egyenértékűek a másik emberrel. Akiknek van tartalékuk a saját maguk számára. Nekem ez mindig is bökte a csőrömet. Jól vagyok, de milyen áron? Harcoltam magamért. Összevesztek velem, megsértődtek rám, mert nem hallgatom a rinyálást. De nem változtatnak. Csak pörög az  a kerék. A sztori ugyanaz. Nem fejlődik a cselekmény. Unalmas és fárasztó. Ezért lennék önző? Megint egy újabbb címke, amit rámnyomnak. 

Nem biztos, hogy aki magányosan él, szeret úgy élni. De ha így tud biztonságosan jól lenni, megóvni magát az energiaszívóktól, akkor okos döntés. Majd kimerészkedik az emberek közé, ha úgy érzi, nincs veszélyben. Vagy, ha megtanulta felismerni, kikkel beszéljen és kiket kerüljön. Nem lehet mindenkit megérteni. és nem lehet azt akarni, hogy mindenki szeressen. 

 De egy embert sosem szabad elutasítanod: MAGADAT... és a hangodat, ahogy beszél hozzád.

Szerepcserékről beszélgettünk. Egy férfival. Azt mondja: Ő az a "régi nevelés híve" típus. Panaszkodik, hogy a nők felcserélik a szerepeket. 

Válaszoltam: Ha hagyjátok, megteszik. Igazat ad. Tetszik, és nem azért, mert igazat ad. Hanem azért, ahogy: Stílusa van. 29 éves. A fiam lehetne.

Van is egy 28 éves fiam. Érett, öregen gondolkodó, konzervatív értékrendű. Jó tudni, akkor is, ha emiatt kimaradok valamiből. Ő még anyának tart. Úgy is beszél velem. Nem tudom jónak, vagy rossznak tart, de mindenképpen igaza van. De ami a lényeg: hogy jó embernek tart-e: Adtam -e valami fontos útravalót aközben, amíg bukdácsolva, idiótán próbáltam anya lenni. De rájöttem: nem annak kell lennem, mert elsősorban ember vagyok, annak kell maradnom. Mindig. 

Jó párszor letérdeltem az utamon. Eddig mindig felálltam. Mindig erősebben, izmosabb lélekkel. És szeretem ezeket az emlékeket, mert tudom, mit nem szeretnék többet átélni. Minden megtanított valami jobbra. Értékelni azt, amim van. Szeretni, ölelni, hálásnak lennem. Apámért, Anyáért, aki nincs már itt lent, de tudom: bennem a sejtjei életre kelnek. Talán a szavaimat is tőle örököltem. Azt, hogy szeretek írni; Apától. Sokat kaptam és legalább ennyit szeretnék én is adni. Most éppen egyedül vagyok. Várom, hogy megérjek rá, hogy valakivel lehessek, mert enélkül az érettség  nélkül elronthatom, és kezdhetek megismerni megint valakit feleslegesen. 

Így gondolom, és már nem hagyom, hogy mások gondolkodjanak/tervezzenek helyettem. Nekem kell a kavicsokat felszednem, a sziklákat megmásznom, és ha közben tanulok valami fontosat, azt kötelességem lesz átadni másoknak. Uralkodott rajtam egy betegség/állapot( pánik), mert hagytam. Mert nem láttam az utat. A világítótorony nem volt látótávolságban. De amikor megláttam, fényt kapott a szemem és a szívem is. Ezért segítek. Azért tanulok ilyen későn is. Késői felnőtt vagyok, de igyekszem magam kőbe vésni, hogy az utánam jövők találjanak kapaszkodókat. Van egy módszerem. Szeretek szeretni és nem zavar, ha nem hallanak. Tovább megyek és nem adom fel. Lesznek és vannak mindig , akik meglátnak, meghallanak. A megfelelő emberekkel találkozom a megfelelő időben. Ha ezt elhiszem, akkor nincs baj. Nő maradok, barna hajjal, kócosan, nem öregszem az életkoromhoz. Mint Anya és Apa. Jó, hogy ilyen támaszaim vannak. Olyan kemény táblákat tettek elém, amiket ki sem tudnék kerülni, így nem érdem, ha betartom a szabályokat. De megszínezem amit tanultam és továbbképzelem. 

Kőbe vésett ember szeretek lenni.

Szikla.

Akiben van egy faragatlan szív, és marad egy érintetlen lélek. 

Jó nekem így.

Ha letérdeltet az élet, nézd meg, mi van előtted, ne magad mögé nézz.

Ha lenézel a lábad elé, meglátod, miért is vagy lent.

Ha érted, nem fog úgy fájni.

Nem könyvből tanulok szeretni, de azok segítenek jobban szeretni.

Feldmár András, Feri Atya és Ágnes.

Az én világítótornyaim.

Mindenkitől mást kaptam.

Egyiktől tömörséget, egyértelmű válaszokat.

Másiktól megérteni magam és megbocsájtani.

A harmadik megtanította nekem, hogy bátorsággal legyőzhetem a félelmeket.

Mindezért hála Istennek.

Értük.

...és Anyáért, Apáért, akikből vagyok.

A fiaimért nem hálás vagyok, hanem miattuk szerencsés.

Amennyit tanulok Tőlük, egy könyv sem pótolhatja.

Zsolt és Ádám.

Az én kőbe vésett útjelzőim.

Azt éreztem, hogy mindig tökéletesnek kell lennem. Alkalmazkodni egy tömeg elvárásaihoz. Ezért kialakult az egóm mellett bennem a hiúság-egóm is.

De ki mást, mint magamat csaptam be ezzel? Mert ugye valahol reméltem, sőt elvártam, hogy szeressenek a belső értékeimért, de nem mutattam belőlük egy cseppet sem. Így mindig a lehető legsimábban kellett kinéznem, el kellett rejtenem a szomorúságot álcáim mögé és egyszer csak azt vettem észre: megszoktam a hazudozást. Ha az emberek azt látják: Veled minden rendben, két verzió léphet életbe. 1. irígylik a tökéletesnek vélt éltetedet 2. Eszük ágában nincs segíteni, mert önállóságodat látva, nem szorulsz rá. Emiatt folyton egyedül vagy a csatatéren és a káosz minden nap elfáraszt. Aztán megérkezik az új nap reggele és Te megint felöltöd a legsimább arcodat, és elindulsz. A nap eleje és a nap vége között szinte nincs különbség, mert a játékod folyamatosan elkápráztat mindenkit. Mitől lehet rendben egy nő?

 - Van valakije, aki nagyon szereti: törődik Vele, nőként a tenyerén hordja, tiszteli. 

 - Hihetetlenül jól csinálja a munkáját, sikeres, mindent megteremt magának és független.

- Tökéletes családja van, gyerekei az úton, férje, vagy társa a minta apa és férj.

De aki csak eljátszotta, hogy tökéletes minden?

Igen, az mostanra fáradt, egyedül van, minden valószínűség szerint alkuképtelenséggel vádolják, s olykor némi joggal.

De elmagyarázza, hogy ez jó. A kompromisszumra hajlandó. De nem értik. Sokan keverik a kifekezéseket.

DE őt ez nem érdekli, nincs erre ideje.

S míg Ő ezt erénynek tartja, mások megvetésén át látja a szánalmat is, melyet látszat-magánya miatt éreztetnek Vele.

De itt jön a képbe a fáradt katonanő, aki leveszi és messzire hajítja álarcait. Mindet kidobja, mert megutálta mindegyiket.

Egyenként mindenkinek elmagyarázza, hogy ez az Ő döntése volt: rendben, de ez is fárasztó.

Mit tehet tehát, amitől megpihenhet benne a küzdelem?

Leül, magában marad, a csendjében megérkeznek a válaszok, szeretni kezdi, hogy " elkerülik ", mert látja, kik azok, akiknek nincs már hely az életében.

Megvárja és követi tekintetével a természetes szelekció munkáját.

Körülnéz, látja, hogy hatalmas a tér, nincsenek követelők és behajtók.

Sem az érzelmeivel nem tartozik elszámolni, sem a viselkedését nem kell koordinálnia.

Jó neki, mert szabad.

És itt be is  zárul az ördögi kör...megijed vajon az egyedülléttől, vagy képes kezelni annak előnyeit?

Legjobb ha vár.

Ha már idáig kibírta, most majd megérkezik a megfelelő ember is.

Aki szintén végigcsinálta ezt és érteni fogja a csendet is.

Nem zavarja a némaság.

..csak örül , hogy megtalált valami fontosat...valaki egyedülállót.....aki érti benne a nőt, az embert és az anyát.

Mostanában gyakran olvasok megosztó cikkeket a hajlék nélkül maradt emberekről. Egyre durvább megközelítéseket is, de szerencsére még sokkal többben vagyunk, akik nem ítélkezünk, és érzékenyen érint minket a történetük. Nem általánosítok, mert ostobaságnak tartom. Minden értelemben, nem csupán most. Nincs számomra: 'szemét férfiak', vagy:  'minden nő érdek ember' kategória. Így az otthontalan ember számomra akár Te , vagy Ő is lehet,  akár én, ha egy kicsit elcsúszom. Elég egy kis csúszás. Nem kell azonnal nagy dolgokra gondolni. Egyetlen dolog a közös ezekben az emberi sorsokban: bizonyára fájdalmas az elindulás, a csúszás elején még nagy a harc a külső erőkkel szemben. Aztán van a megérkezés. Amikor felfogja valaki, hogy most hol is van tulajdonképpen. Sosem ítélkezhetnénk. Mert amíg nem jártunk a pokolban, nem érezhettük a kén keserű szagát. Próbáljunk ítéletünkben is magunkhoz hűek és emberek  maradni, ne nézegessünk se jobbra, se balra,  vajon ki, mit gondol és csóválja-e a fejét. Amit éppen tudunk, tegyük meg. Felfogom én, ha valaki elfordítja a fejét, bizonyára valamit eszébe juttat, vagy csak pánikot kelt benne a látvány. De meg, nem értem, mert nem akarom. nem szereték azonosulni a közönyösökkel. Aki nem fél, nem lehet bátor sem. Van pillanat, amikor igenis kell bűnbakot keresni. De nem az egyének közt. Társadalmi értelemben. Ugyanis ez egy erőteljes keresztmetszet. Egy statisztika. De az egyénnek, aki ott van, és sorban áll ennivalóért, és a mínusz 10 fokban csak reméli, hogy lesz még pár takaró, vagy doboz, annak nem az. Neki az ÉLETE. Minden élet tiszteletet kíván, ami létező.

De holvan az ember méltósága?  Tudjuk-e vajon, milyen alázat kell ahhoz, hogy odaállj a sorba, ételért? Milyen vékony a háló, amely felett imbolyogva egyetlen rossz lépés, elhibázott döntés, vagy tűlünk független történés okozza a szikla pereméről való mélybezuhanást? Ki tartja meg a másikat a karjában, ha haldoklik a lelke? Van -e erőnk megtenni magunkért az utolsó lépést?

Most mást nemigen tehetek, csak mint provokátor, vagy inkább emberjogi aktivista kelthetem fel a figyelmet. Tegnap embertelen dolgoknak voltam szemtanúja. Valaki "embermaradványoknak" nevezte nyilvánosan ezeket a hajlék nélküli embereket. Szemléletesen kitért arra, hogy milyen undorító a látványuk, a szaguk, és a jelenlétük nem kívánatos. Egy kalap alá vette az össze ilyen emberi sorsot, nos ez sarkallt engem ma ennek a blogbejegyzésnek  a megírására. Szégyen, hogy arc nélkül tette mindezt, és hiába próbált jó pár ember emberi érvekkel győzni, a gyűlölet erősebbnek bizonyult. Tegnap ott, igen. Bennem és azokban, akik a védelmükre keltek, erősödött valami más. Össze kell kapaszkodni. Értük. A magunk módján. Csak ameddig bírunk. Nem tovább. De egyetlen őszinte odahajlás egy ilyen emberhez, vagy csak az ügy mellé állás, megmenthet egy valakit. Egy életet. Akiben hiszünk. Mert néha csak ez az apróság szükséges. Hogy higgyünk abban, hogy változhat, hogy megváltozhat valami. És ha ennek csak 1%-ban a részesei lehetünk, már megérte egy percre valaki más életére figyelni, aki egykor otthon volt, aki haza tudott menni, akit szerettek és aki tartozott valakikhez...

A csúszás pillanatokon múlik...és mindenkivel megtörténhet. 

A lélek sebezhető.

Karcolásokkal teli testünk ép léleknek ad otthont?

Biztos, hogy csak az fáj, ami vérzik is?

Vannak a rejtett sebek, amikről nem beszélnek szívesen.

És azokat lehet cipelni éveken át.

De nem kell.

Van, hogy olyen nehéz már minden, hogy lehúz minket.

Felesleges szomorúságok tetjén gubbasztunk, ahelyett, hogy kiállnánk a csatatérre.

Igen, néha ki kell ugrani.

És akkor záporoznak majd a nyílvesszők.

És lehet, hogy a környezetünk nem ért majd minket.

De ideje végre kiállni magunkért.

Elvarrni azokat a szálákat, a,miket régen nem tudtunk.

Puttonyokat letenni és a jövő, s a következő pillanat elé terhek nélkül állni.

Elengedni a múltat, szépen búcsút mondva mindennek, ami ott fájt.

Csak így képes az ember az adott pillanatban száz százalékosan teljesíteni.

A gyógyulás munka.

Nem könnyű.

De nem lehet megúszni  dolgokat.

Ha Te engedted be a fájdalmat, ha Te engedted meg, hogy bántsanak, most neked kell letenni a terheket is.

Nincs késő, soha és semmihez.

Ha rálépsz az útra, egyre könnyebb leszel majd, és meg kell engedned magadnak a változásokat. 

Változás nélkül nincs gyógyulás.

Szemléletet és olykor embereket is kell váltani.

Más lesz a cél, ha küzdesz.

Jobbá válhatsz és jobb embereket vonzol be utad során.

Csak el kell dönteni.

És csinálni kell.

Van segítség, csak kérni kell.

És van hit, amit használni kell.

Egy erős kapaszkodó, amely nem hagyhat el, csak te téveszted olykor szem elől..

Világítótorony lehetek és ezért hálás vagyok.

Nincsenek felesleges találkozások

Mindenkiben ott lapul egy válasz az életemre.

Súlyos terheket látok, meggörnyedt embereket, és próbálok segíteni.

Nem cipelni, csak letenni.

Igyekszem óvatosan melléjük lépni és óvatos, de határozott mozdulattal előre tolom őket.

Néha megijednek, mert a változástól félnek.

Akkor megfogom a kezüket és azt mondom : minden rendben lesz.

És el is hiszem.

Tudom. 

Mert velem is megtörtént a csoda.

Nem egyszer és nem kétszer.

És mindegyik egymás után, ahogyan szép lassan beérett a gondolat, hogy nem egy batyutól szeretnék megszabadulni, hanem mindegyiktől.

Sok volt már az egész és efáradtam.

S velem együtt a 21 grammos lelkem is.

Ami nélkül nem szeretnék élni.

Ami segít túlélnem minden rossz döntésem utáni nyomasztó csendet.

Ami erőt ad megbocsájtani és alázatra tanít.

Hogy egyedül ment volna?

Kétlem.

Isten útjára visszatérve nagy dolgokat lát az ember szeme.

És ajándékokat kap becsomagolva, hol szomorúságnak, hol pedig dicsőségnek álcázva.

A kettő közti különbségben rejlik a válasz.

Embereket is visszavezérel hozzám a sorsom.

Nekem kell eldöntenem, vajon elhiszem -e, képesek voltak változni.

Szerethetem-e újra őket, megkímélve magamat a fájdalomtól, amit régen kaptam.

Múlt nélküli emberek lepik el az életemet, pedig ismerem őket jól.

Fogom, becsomagolom egy nagy batyuba a szomorú múltat és kidobom az éjszaka leple alatt a folyóba.

Viszi a víz az életemet...szomorúságomat eltünteti a hajnal és mosollyal tér vissza minden.

...és az én embereim mindig visszajönnek.

Valahol a láthatóság határán túl, él egy kölyök. Szeret élni, szeret enni, szeret vigadozni. Nem érti a korlátokat, nem érti a kell szót.. ha éhes, akkor eszik. Így gondolkodik. Egyszerűen, tisztán, mások számára is érthető módon.
Azt gondolta, ha Ő ért mindenkit, akkor őt is értenie kell mindenkinek.
Miért nem elég egy ölelés?
Hiszen abban minden benne van.
Nem, nem; az emberek magyarázatokat kérnek.
Mindenre.
Építkezett, mindig épített valamit, de valaki mindig lerombolta az építményét. 
Csak úgy. Nem szándékkal, csak mert arra járt, nem tudni.
De Ő nem kérdezett, csak elkezdte újra.
Nem értette a szándékos rosszat, mert benne nem volt olyan.
Ennek ellenére nem azzal foglalkozott, hogy megértse a rosszat, hanem ami az orra előtt volt.
Néha leguggoltam hozzá és elkezdtem beszélni hozzá, de mindig leintett.

" értem én, hidd el mindent értek... "
Talán én nem értettem, miért és hogy lett ilyen bölcs és elfogadó, talán csak meg akartam menteni mindentől.

Lényegtelen.

A lényeg: egy idő múlva leszoktam a nyugtatgatásáról.

Észrevettem, hogy én vagyok nyugtalan; Ő pontosan tudja, mit csinál 

Egyszer odajött hozzám, amikor így csendben ültem, csak nézett rám mosolyogva, és ennyit mondott:

Alig találkozunk, de ha igen, az tartalmas tekintetekkel és mosolyokkal  teli pillanatok sorozata. Félbolond, de talán éppen ezt szeretem benne. Nincs sok mondanivalóm, egyre csendesebben élek. De Neki sok a kérdése. Válaszolgatok. Megerősítem. Valamit nem tud magában helyretenni. Egy útkereső  jó ember. Szeretem a hangját. Éles, érthető és fiatal. De a lélek benne öreg. Mégsem akarja ezt tudomásul venni. Sietteti a döntéseket magában, de képtelen megtenni. Ezért kérdez. Majdhogynem ígéreteket akar hallani, tőlem. De én nem tudok olyat. Csak arról tudok beszélni, amit most érzek. Amit eddig. El tudom mondani, hogy van bennem türelem, hogy tudok várni, amíg Ő évek alatt eldönti, milyen barátot szeretne belőlem faragni. Mosolygok. Tépelődik és én szeretem ezt is Benne. Tökéletes apa. Nem látja, pedig nincs nála szebb érzésű szülő. Férfiban még nem láttam. Elmondom neki, mert tudom, hogy fontos, mit gondolok. Barátok vagyunk. Nem látom gyakran, de ismerem. Bízom Benne. Ő is bennem. De óvatos. Akárcsak én. Ha az ember barátot veszít, mindennél jobban fáj. És nem lehet csak úgy betuszkolni valakit a helyére. Nincs másnak helye bennem. Ott, a régi ember helyén, nincs. Neki van, mert kivájta magának. Mint egy kisgyerek. Elérte amit akar. Levett a lábamról a tisztaságával. A füllentéseivel. Hallgatom a rengeteg kérdést. Remélem értem, miért csinálja. Bár nem számít. Szeretni csak egyféleképpen lehet. Egészben. Jó, hogy van ilyen ember az életemben. Visszatükrözi egykori kétségekkel teli énem arcát. Jó látni, hogy én már képes vagyok dönteni. Mindenben. Gyorsan. Nincs idő eltékozoli a pillanatokat. Igyekszem ezt megmutatni Neki is. Tanulom szeretni. Nincs nehéz dolgom. Néha eltűnik. És akkor nincs bennem hiány, mert ismerem az okot. Értem. Talán ez a barátság fogalma. Érteni a miérteket és nem kérdezni. S ha újra felbukkan óvatosan, - mert nem tudja, haragszom-e vajon a távolság miatt -, csak szeretni tudom. Örömmel veszem, hogy megint van. Teljes a  kép. Ő ilyen.

Kérdezek, valaki mellé ülök, hallgatom, tanulok.

Figyelek, megbocsájtok, elfogadok, kérek, segítek.

Mindezt csendben is lehet.

De a csend sokak számára zavarbaejtő.

Miért?

Mert ha úgy érzi, nincs zajban, akkor nem érzi, hogy él.

Azt érzi, nem történik semmi.

Pedig nagyon is.

A csendben és a távolságban történnek a legnagyobb dolgok.

Egyedül megérkeznek azok a válaszok, amikre a jelenlétben nem ébredsz rá.

Néha ezért el kell menni valahonnan.

Ez nem emberkerülés, hanem önszeretet és önmegismerés.

Csak akkor tudod kristálytisztán, mit szeretnél, mit érzel, ha nincs befolyásoló tényező.

Ha csak magad vagy.

A válaszod halkan megérkezik...mellédtelepszik és ott is marad.

...és akkor azt  Te szeretni fogod.

...és jól fogsz dönteni.

Volt valaki.

Ő.

Sokáig.

Barát, vagy valami afféle.

Talán több.

Hullámvasúton ültünk, de a mélységben egymásnak voltunk védőháló.

Most elszakadt.

Alattam.

A zuhanás egy ideje tartott már.

A földetérés pillanatában megérkezett a felismerés is.

Hogy fájt-e?

Még sajog.

Testemet zúzódások borítják.

S, mert igaznak gondolom, ez eltart még egy ideig.

Hagyom, hadd fájja ki magát.

Nincs bennem harag és megoldatlanság.

Értetlenségem szemem homálya okán létezik.

Hibáztam.

Nem szóltam időben, hogy szorít.

Vártam, talán észreveszi.

Nem figyelt rám.

Annyira megszokott, hogy nem látott engem.

Megkövesedtem mellette.

Unalmas állandóság voltam. Megszokás.

Megrémisztett a szoborszerűségem.

Igen, egy szobor voltam, akinek nem faragtak szivet.

Mégis képes volt bennem összetörni.

Talán mégsem voltam mozdulatlan és kőből sem.

Rongyból készültem, voltak foltjaim is.

Az egyik Ő lehetett.

Nincs hibás és nincs felelős.

Csak vége van valaminek.

Sok időmbe telt, hogy felismerjem: nem vagyok látható számára.

Egy ideje csak fantomként éltem.

Hogy szerettem-e ezt?

Inkább a minden a hiányokkal, mint a hiány egészben.

Voltak szép pillanatok, amik csak a miénk voltak.

Vannak helyek, amiket nem gyalázok meg azzal, hogy mással odamegyek.

Őrizni fogom.

Méltósággal.

Jobban fáj ez, mint egy akármilyen szerelem vége.

Ez több annál bennem.

Elfoglalta a szívem egy puha szegmensét.

De már szűk volt a hely nekem.

Nem fértem bele a teljes életébe.

Még csak azt sem tudták, hogy szeret engem.

Nem voltak mondatok, mozdulatok, amik elárulták volna: összetartozunk.

Mint két ember.

Nekem csak ez kellett volna.

És néhány ölelés.

De nem kaptam olyat.

Ennyire nehéz engem szeretni?

Neki nehéz volt.

De én annyira szeretem, hogy megértettem ezt a csendet benne.

Igaz, a dühömet nem rejthettem el, mert hazugság lett volna.

El kellett mondanom Neki.

De az érzéseim nem lehettek hangosak.

Féltem a hangjától...a haragvó kérdésektől.

Nem engedett beszélni.

Ha mégis, akkor nem értett.

Elfáradt a lélek bennem.

És a nő is.

Úgy éltem, hogy sosem beszéltünk egy nyelven, mégis értettem őt.

Azt hittem ez azzal jár, hogy fordítva is igaz.

Tévedtem.

Igen.

A lélek egyszercsak rongyos lesz.

És akkor azt el kell vinni megjavítani.

Tanulok nélküle élni.

Megszületett egy másik nő is bennem...ideje volt.

Aki látható.

Nehéz a szívem, mert még mindig viszem magammal mindenhová.

Ott van az utcán, az éttermekben, az emberek arcában, az összes autó fényszórójában.

Néha még keresem.

De tudom, hogy már csak egy lidérc.

Nincs már ott.

Még minden jót megosztanék Vele, Neki mondanám el azt is, hogy hiányzik.

De nem tehetem, mert nekem fájna.

Csak odaképzelem a lelkembe, mert magányos vagyok nélküle.

Imádkozom.

Nem szavakkal, csak égre emelt tekintetemmel.

Hátha Isten megérti a néma kérést is.

Reményem és hitem most nem hagy el.

Erős vagyok a gyengeségemben.

Próbálom szeretni magamban ezt is.

Szükség van rám még máshol...igaz, ezt is csak remélhetem.

Mint Őt egykor.

Lélegzem, ki-be, ki-be... teszem a lábam egymás után.

Kopog a cipőm sarka a macskakövön.

Nézem a nőt, aki elhagyta régi életét.

Távolodom...