Láthatóan kemény ember vagyok.

Inkább azt mondanám: lettem.

Külső keménységem pont a belső erőmet mutatja.

Lágyságomat csak annak mutatom meg, akit közel engedek.

Éberebb lettem.

Már nem számít, ki, hogyan értékel, nem kívánom a bókokat, igyekszem magamat jutalmazni.

De vannak fényadóim.

Édesanyámtól a szívem kinyitását örököltem.

Édesapámtól a kemény munkába vetett hitemet.

Nagyobb fiamtól az erőt és tartásomat, a kisebbtől a gyengédséget és a megbocsájtást tanultam. 

Ha rájuk nézek, magamat láthatom.

Mind a kettő tiszta  és érintetlen bölcsességet ad nekem.

Válaszokat anélkül, hogy hosszú érveléseket kéne hallgatnom.

Egyszerű és tiszta gondolataik segítenek megtartanom az irányt.

Mit csinálnék másképpen?

Hálátlan lennék, ha ide bármit is írnék válaszként.

Minden úgy jó, ahogy történt.

Egyik megléte nélkül sem tarthatnék ott, ahol most vagyok.

Hol vagyok most?

A HELYEMEN.

Mikor kaphatunk ajándékot?

Amikor felkészültünk arra, hogy értékeljük, megtartsuk, ne követeljünk többet, megelégedjünk azzal, amit elénk tesznek.

Azt vettem észre, hogy ha egy ember rendbeteszi magát, aki központi szerepet tölt be valami miatt, a körülötte élők is elkezdenek változni. Tehát nem nekünk kell változtatni másokon, elég, ha magunkkal kapcsolatban teszünk lépéseket, mert a fontos emberek megmaradnak, sőt: ha tetszik Nekik a változás, követni fognak bennünket. Vagy legalábbis mellénk szegődnek. Olykor a változás fájdalmas, veszteségekkel jár, de még mindig pozitívabb, mintha benne marradnánk kényelemből, vagy ön sajnálatból egyfajta komfortos mocsárban. Ahhoz, hogy egy gyógyulás megkezdődjön - bármilyen értelemben -, kényszeríteni kell magunkat a helyzetváltoztatásra, el/ki/meg  kell mozdulnuk!