A hamburger...

Nemrég jöttem fel...lementem sétálni, mert sokat ülök mostanában.
Igen..az eső tisztára mossa a gondolataimat.
És az 'emberem'...a Retek utcában, akit tavaly óta "ismerek"...most is a kapu aljában volt bevackolva. Úgy nézett ki, mint aki alszik.
De hogy lehet nyugodtan aludni a hidegben...az utcán?. Megkockáztattam, hogy ha felébresztem, megbocsájt nekem. Megkérdeztem, hogy segíthetek-e valamiben? Hülye kérdés volt, azonnal éreztem, de zavarban vagyok mindig.
Szégyelltem magam, amiért nekem a vásárlás természetes és a meleg otthonomból jövök le. A hangja mogorva volt...olyan, mint aki támadásra számított. Biztos rászóltak, hogy menjen onnan. Talán bántották is emiatt. Vagy más miatt.
Biztos bántották.
Az ember védtelen otthon nélkül.
Azt válaszolta: " - miben akar? "
Újra megszólaltam, hogy mert megyek le kajáért és szívesen hozok neki valamit.
Azt mondta, hogy egy hamburgert. Kérdeztem, hogy az biztos elég?
Kétszer is megerősítette, hogy igen, de én valamit akartam még...de elfogadtam, hogy ő most még nem bízik bennem. Vittem neki.
Akkor már nyitott szemmel feküdt és azt láttam, hogy várt. 
Valamelyest megenyhült..hinni akarta, hogy tényleg viszek neki valamit.
Bizonyára sok csalódás karcolta már a lelkét. Én vele kapcsolatban elveszett vagyok.. Kicsit sem érzem magam erősnek, ha szeretnék segíteni. Inkább amolyan idióta jótékonykodónak...nem is csinálom még jól. Igyekszem, de ..mindegy is.
Amolyan önigazolásnak tűnik ez a segíteni akarás..elcseszett/veszett egy generáció vagyunk, ha megkérdőjelezzük magunkban a szándék tisztaságát.
Néha hősnek éreztem magam, amikor egy-egy csalódást túléltem..de nem voltam az. Őt nézve nagyon nem.
A valódi túlélők Ők.
De lapozzunk...ezt majd máskor.
Amikor felém nyúlt és elvette a papírzacskót, kaptam egy icipici, alig látható mosolyt és ezt a mondatot:
" lehet máskor is.." - amolyan lehelletnyi kérdőjellel a végén.
" Holnap is jövök..mindennap hozok valamit. "
Megkönnyebbültem...fellélegeztem.
Hogy talán mégsem vagyok olyan ügyetlen.