597 nap...avagy szívtörés
Azt hitte, hogy megérkezett...volt egy késő tavaszi nap...egy amolyan esősen romantikus és Ő csak úgy belépett az életébe.
Sokáig igyekezett tartani a féktávolságot. Működött. Minden hazugsága tökéletesen fedett volt, néha még maga is elhitte. Hiszen csakis így érdemes.
Nem volt különösebben szép arca. Sőt, semmije nem volt szép, szabályosság nem volt benne. Nem is értette magában, miért ez a nagy lelkesedés.
Talán a magánya tette ilyen mohóvá. Igen, azt hiszem az. Mégis itta minden szavát. Kínozta magát a hiányával, megteremtette a drámát, mert anélkül képtelen volt működni. Szükséges üzemanyag. A szürkeség nem opció. Mindegy hogyan, de bármit, tesz, azzal lógjon ki a sorból. Igaz, sokszor unalmasan fegyelmezett embereket választott magának. Talán ezt is önzésből, hogy felettük álljon. Hogy irányíthassa őket. Hatalmi játszmája sok vérébe került. De ez a sebhelyes férfi valahogy kiképzett volt vele kapcsolatban. Mindig előregyártott tökéletes mondatokkal reagált. Meg sem várta a mondatok végét, már előre kész volt a válasz.
És mindig időben. Igen. Az időzítésben volt az ereje. S bár tudta magáról, hogy nem egy főnyeremény, a nőt bűvkörébe vonta tehetségével, és látszólagos higgadtságával. Ami az őrületbe is kergette. Tökéletes játékos volt. Még érzékenységet is kicsikart magából. Bár lehet, hogy az őszinte volt, már nem tudom, mert elég régen történt és csak megfigyelő lehettem. Mint egy kukkoló. Akit megbíztak azzal, hogy figyelje két ember titkos találkáit, aztán jelentsen. Lényeg az, hogy végülis sikerült. Beférkőztek egymás agyába. Ott elterjedtek, és az illatukat magukkal is vitték, ki-ki az otthonába. Valaki máshoz. A harmadikakhoz. Nem volt tisztességes játék. Azt mondják, valaki mindig sérül. Hát itt nem valaki; itt mindenki sérült. Vérző lélektetemek itt-ott-amott. Nincs hibás, mert nem volt szándékosság. Most mégis valami előtört a múltból. A hallgatás már nem olyan könnyed. A léptek éppen olyan ólómsúllyal nehezednek, akár a szív. Itt nem ismerem ki magam. Még mindig megfigyelő vagyok. Egy észrevétlen porosarcú senki. Aki vágyik valaki lenni. Irígység éledezik bennem, mert Ők valamit mertek. Amit én soha.
Távolódik a fényes vágy és közeledik a félelem. De figyelek. Azt érzem, tanulnom kell tőlük.
Hazudni?
Aztán újra belehalni?
Vagy csak egyszer, úgy végleg?
Könnyű játszmának tűnt, de 597 nap megfigyelés után már fáradt vagyok.
Inkább feladom.
Másnak adom a feladatot.
Vissza a feladónak.
Amúgy gyáván és sértődötten.
Kikérve magamnak, hogy méltatlan volt hozzám ez az egész, mert többre vagyok érdemes.
De ha az lennék, nem kukkoltam volna őket.
Elmegyek. Búcsút mondok ennek a munkának.
Elvégeztem, amire kértek.
Összetörtem két szívet.