Az én embereim mindig visszajönnek.
Nincsenek felesleges találkozások
Mindenkiben ott lapul egy válasz az életemre.
Súlyos terheket látok, meggörnyedt embereket, és próbálok segíteni.
Nem cipelni, csak letenni.
Igyekszem óvatosan melléjük lépni és óvatos, de határozott mozdulattal előre tolom őket.
Néha megijednek, mert a változástól félnek.
Akkor megfogom a kezüket és azt mondom : minden rendben lesz.
És el is hiszem.
Tudom.
Mert velem is megtörtént a csoda.
Nem egyszer és nem kétszer.
És mindegyik egymás után, ahogyan szép lassan beérett a gondolat, hogy nem egy batyutól szeretnék megszabadulni, hanem mindegyiktől.
Sok volt már az egész és efáradtam.
S velem együtt a 21 grammos lelkem is.
Ami nélkül nem szeretnék élni.
Ami segít túlélnem minden rossz döntésem utáni nyomasztó csendet.
Ami erőt ad megbocsájtani és alázatra tanít.
Hogy egyedül ment volna?
Kétlem.
Isten útjára visszatérve nagy dolgokat lát az ember szeme.
És ajándékokat kap becsomagolva, hol szomorúságnak, hol pedig dicsőségnek álcázva.
A kettő közti különbségben rejlik a válasz.
Embereket is visszavezérel hozzám a sorsom.
Nekem kell eldöntenem, vajon elhiszem -e, képesek voltak változni.
Szerethetem-e újra őket, megkímélve magamat a fájdalomtól, amit régen kaptam.
Múlt nélküli emberek lepik el az életemet, pedig ismerem őket jól.
Fogom, becsomagolom egy nagy batyuba a szomorú múltat és kidobom az éjszaka leple alatt a folyóba.
Viszi a víz az életemet...szomorúságomat eltünteti a hajnal és mosollyal tér vissza minden.
...
és az én embereim mindig visszajönnek.