Hajlék nélkül is emberek ...és a mieink.

2015.01.05 00:02

Mostanában gyakran olvasok megosztó cikkeket a hajlék nélkül maradt emberekről. Egyre durvább megközelítéseket is, de szerencsére még sokkal többben vagyunk, akik nem ítélkezünk, és érzékenyen érint minket a történetük. Nem általánosítok, mert ostobaságnak tartom. Minden értelemben, nem csupán most. Nincs számomra: 'szemét férfiak', vagy:  'minden nő érdek ember' kategória. Így az otthontalan ember számomra akár Te , vagy Ő is lehet,  akár én, ha egy kicsit elcsúszom. Elég egy kis csúszás. Nem kell azonnal nagy dolgokra gondolni. Egyetlen dolog a közös ezekben az emberi sorsokban: bizonyára fájdalmas az elindulás, a csúszás elején még nagy a harc a külső erőkkel szemben. Aztán van a megérkezés. Amikor felfogja valaki, hogy most hol is van tulajdonképpen. Sosem ítélkezhetnénk. Mert amíg nem jártunk a pokolban, nem érezhettük a kén keserű szagát. Próbáljunk ítéletünkben is magunkhoz hűek és emberek  maradni, ne nézegessünk se jobbra, se balra,  vajon ki, mit gondol és csóválja-e a fejét. Amit éppen tudunk, tegyük meg. Felfogom én, ha valaki elfordítja a fejét, bizonyára valamit eszébe juttat, vagy csak pánikot kelt benne a látvány. De meg, nem értem, mert nem akarom. nem szereték azonosulni a közönyösökkel. Aki nem fél, nem lehet bátor sem. Van pillanat, amikor igenis kell bűnbakot keresni. De nem az egyének közt. Társadalmi értelemben. Ugyanis ez egy erőteljes keresztmetszet. Egy statisztika. De az egyénnek, aki ott van, és sorban áll ennivalóért, és a mínusz 10 fokban csak reméli, hogy lesz még pár takaró, vagy doboz, annak nem az. Neki az ÉLETE. Minden élet tiszteletet kíván, ami létező.

De holvan az ember méltósága?  Tudjuk-e vajon, milyen alázat kell ahhoz, hogy odaállj a sorba, ételért? Milyen vékony a háló, amely felett imbolyogva egyetlen rossz lépés, elhibázott döntés, vagy tűlünk független történés okozza a szikla pereméről való mélybezuhanást? Ki tartja meg a másikat a karjában, ha haldoklik a lelke? Van -e erőnk megtenni magunkért az utolsó lépést?

Most mást nemigen tehetek, csak mint provokátor, vagy inkább emberjogi aktivista kelthetem fel a figyelmet. Tegnap embertelen dolgoknak voltam szemtanúja. Valaki "embermaradványoknak" nevezte nyilvánosan ezeket a hajlék nélküli embereket. Szemléletesen kitért arra, hogy milyen undorító a látványuk, a szaguk, és a jelenlétük nem kívánatos. Egy kalap alá vette az össze ilyen emberi sorsot, nos ez sarkallt engem ma ennek a blogbejegyzésnek  a megírására. Szégyen, hogy arc nélkül tette mindezt, és hiába próbált jó pár ember emberi érvekkel győzni, a gyűlölet erősebbnek bizonyult. Tegnap ott, igen. Bennem és azokban, akik a védelmükre keltek, erősödött valami más. Össze kell kapaszkodni. Értük. A magunk módján. Csak ameddig bírunk. Nem tovább. De egyetlen őszinte odahajlás egy ilyen emberhez, vagy csak az ügy mellé állás, megmenthet egy valakit. Egy életet. Akiben hiszünk. Mert néha csak ez az apróság szükséges. Hogy higgyünk abban, hogy változhat, hogy megváltozhat valami. És ha ennek csak 1%-ban a részesei lehetünk, már megérte egy percre valaki más életére figyelni, aki egykor otthon volt, aki haza tudott menni, akit szerettek és aki tartozott valakikhez...

 

A csúszás pillanatokon múlik...és mindenkivel megtörténhet. 


Készíts ingyenes honlapot Webnode