Kőbe vésem magam
Szerepcserékről beszélgettünk. Egy férfival. Azt mondja: Ő az a "régi nevelés híve" típus. Panaszkodik, hogy a nők felcserélik a szerepeket.
Válaszoltam: Ha hagyjátok, megteszik. Igazat ad. Tetszik, és nem azért, mert igazat ad. Hanem azért, ahogy: Stílusa van. 29 éves. A fiam lehetne.
Van is egy 28 éves fiam. Érett, öregen gondolkodó, konzervatív értékrendű. Jó tudni, akkor is, ha emiatt kimaradok valamiből. Ő még anyának tart. Úgy is beszél velem. Nem tudom jónak, vagy rossznak tart, de mindenképpen igaza van. De ami a lényeg: hogy jó embernek tart-e: Adtam -e valami fontos útravalót aközben, amíg bukdácsolva, idiótán próbáltam anya lenni. De rájöttem: nem annak kell lennem, mert elsősorban ember vagyok, annak kell maradnom. Mindig.
Jó párszor letérdeltem az utamon. Eddig mindig felálltam. Mindig erősebben, izmosabb lélekkel. És szeretem ezeket az emlékeket, mert tudom, mit nem szeretnék többet átélni. Minden megtanított valami jobbra. Értékelni azt, amim van. Szeretni, ölelni, hálásnak lennem. Apámért, Anyáért, aki nincs már itt lent, de tudom: bennem a sejtjei életre kelnek. Talán a szavaimat is tőle örököltem. Azt, hogy szeretek írni; Apától. Sokat kaptam és legalább ennyit szeretnék én is adni. Most éppen egyedül vagyok. Várom, hogy megérjek rá, hogy valakivel lehessek, mert enélkül az érettség nélkül elronthatom, és kezdhetek megismerni megint valakit feleslegesen.
Így gondolom, és már nem hagyom, hogy mások gondolkodjanak/tervezzenek helyettem. Nekem kell a kavicsokat felszednem, a sziklákat megmásznom, és ha közben tanulok valami fontosat, azt kötelességem lesz átadni másoknak. Uralkodott rajtam egy betegség/állapot( pánik), mert hagytam. Mert nem láttam az utat. A világítótorony nem volt látótávolságban. De amikor megláttam, fényt kapott a szemem és a szívem is. Ezért segítek. Azért tanulok ilyen későn is. Késői felnőtt vagyok, de igyekszem magam kőbe vésni, hogy az utánam jövők találjanak kapaszkodókat. Van egy módszerem. Szeretek szeretni és nem zavar, ha nem hallanak. Tovább megyek és nem adom fel. Lesznek és vannak mindig , akik meglátnak, meghallanak. A megfelelő emberekkel találkozom a megfelelő időben. Ha ezt elhiszem, akkor nincs baj. Nő maradok, barna hajjal, kócosan, nem öregszem az életkoromhoz. Mint Anya és Apa. Jó, hogy ilyen támaszaim vannak. Olyan kemény táblákat tettek elém, amiket ki sem tudnék kerülni, így nem érdem, ha betartom a szabályokat. De megszínezem amit tanultam és továbbképzelem.
Kőbe vésett ember szeretek lenni.
Szikla.
Akiben van egy faragatlan szív, és marad egy érintetlen lélek.
Jó nekem így.
Ha letérdeltet az élet, nézd meg, mi van előtted, ne magad mögé nézz.
Ha lenézel a lábad elé, meglátod, miért is vagy lent.
Ha érted, nem fog úgy fájni.
Nem könyvből tanulok szeretni, de azok segítenek jobban szeretni.
Feldmár András, Feri Atya és Ágnes.
Az én világítótornyaim.
Mindenkitől mást kaptam.
Egyiktől tömörséget, egyértelmű válaszokat.
Másiktól megérteni magam és megbocsájtani.
A harmadik megtanította nekem, hogy bátorsággal legyőzhetem a félelmeket.
Mindezért hála Istennek.
Értük.
...és Anyáért, Apáért, akikből vagyok.
A fiaimért nem hálás vagyok, hanem miattuk szerencsés.
Amennyit tanulok Tőlük, egy könyv sem pótolhatja.
Zsolt és Ádám.
Az én kőbe vésett útjelzőim.