Tanulok nélküle élni.
Volt valaki.
Ő.
Sokáig.
Barát, vagy valami afféle.
Talán több.
Hullámvasúton ültünk, de a mélységben egymásnak voltunk védőháló.
Most elszakadt.
Alattam.
A zuhanás egy ideje tartott már.
A földetérés pillanatában megérkezett a felismerés is.
Hogy fájt-e?
Még sajog.
Testemet zúzódások borítják.
S, mert igaznak gondolom, ez eltart még egy ideig.
Hagyom, hadd fájja ki magát.
Nincs bennem harag és megoldatlanság.
Értetlenségem szemem homálya okán létezik.
Hibáztam.
Nem szóltam időben, hogy szorít.
Vártam, talán észreveszi.
Nem figyelt rám.
Annyira megszokott, hogy nem látott engem.
Megkövesedtem mellette.
Unalmas állandóság voltam. Megszokás.
Megrémisztett a szoborszerűségem.
Igen, egy szobor voltam, akinek nem faragtak szivet.
Mégis képes volt bennem összetörni.
Talán mégsem voltam mozdulatlan és kőből sem.
Rongyból készültem, voltak foltjaim is.
Az egyik Ő lehetett.
Nincs hibás és nincs felelős.
Csak vége van valaminek.
Sok időmbe telt, hogy felismerjem: nem vagyok látható számára.
Egy ideje csak fantomként éltem.
Hogy szerettem-e ezt?
Inkább a minden a hiányokkal, mint a hiány egészben.
Voltak szép pillanatok, amik csak a miénk voltak.
Vannak helyek, amiket nem gyalázok meg azzal, hogy mással odamegyek.
Őrizni fogom.
Méltósággal.
Jobban fáj ez, mint egy akármilyen szerelem vége.
Ez több annál bennem.
Elfoglalta a szívem egy puha szegmensét.
De már szűk volt a hely nekem.
Nem fértem bele a teljes életébe.
Még csak azt sem tudták, hogy szeret engem.
Nem voltak mondatok, mozdulatok, amik elárulták volna: összetartozunk.
Mint két ember.
Nekem csak ez kellett volna.
És néhány ölelés.
De nem kaptam olyat.
Ennyire nehéz engem szeretni?
Neki nehéz volt.
De én annyira szeretem, hogy megértettem ezt a csendet benne.
Igaz, a dühömet nem rejthettem el, mert hazugság lett volna.
El kellett mondanom Neki.
De az érzéseim nem lehettek hangosak.
Féltem a hangjától...a haragvó kérdésektől.
Nem engedett beszélni.
Ha mégis, akkor nem értett.
Elfáradt a lélek bennem.
És a nő is.
Úgy éltem, hogy sosem beszéltünk egy nyelven, mégis értettem őt.
Azt hittem ez azzal jár, hogy fordítva is igaz.
Tévedtem.
Igen.
A lélek egyszercsak rongyos lesz.
És akkor azt el kell vinni megjavítani.
Tanulok nélküle élni.
Megszületett egy másik nő is bennem...ideje volt.
Aki látható.
Nehéz a szívem, mert még mindig viszem magammal mindenhová.
Ott van az utcán, az éttermekben, az emberek arcában, az összes autó fényszórójában.
Néha még keresem.
De tudom, hogy már csak egy lidérc.
Nincs már ott.
Még minden jót megosztanék Vele, Neki mondanám el azt is, hogy hiányzik.
De nem tehetem, mert nekem fájna.
Csak odaképzelem a lelkembe, mert magányos vagyok nélküle.
Imádkozom.
Nem szavakkal, csak égre emelt tekintetemmel.
Hátha Isten megérti a néma kérést is.
Reményem és hitem most nem hagy el.
Erős vagyok a gyengeségemben.
Próbálom szeretni magamban ezt is.
Szükség van rám még máshol...igaz, ezt is csak remélhetem.
Mint Őt egykor.
Lélegzem, ki-be, ki-be... teszem a lábam egymás után.
Kopog a cipőm sarka a macskakövön.
Nézem a nőt, aki elhagyta régi életét.
Távolodom...