Vágytalanság
Valamikor az ember elveszíti a hitét a szerelemben, és elbújik egy kicsit, mert szeretne gyógyulni.
De eljön a pillanat, amikor ezt olyan jól csinálja, hogy nem talál vissza a szívéhez. Olyankor kutatni kezdi a szerelmet, keresi az emberek közt azt, aki kiválthat belőle némi érzelmet. Szomorúan látja, hogy valamit elveszített útközben. A hittel együtt elillant a vágy is, de olykor a hiány elkezd hiányozni.
Kétségtelenül magamról beszélek, amikor írok, mert más érzéseiről mit sem sejthetek. Jártam az utamat, falakkal körülvéve, és nem engedtem be csak olyanokat, akiket előre " megterveztem " magamban. Ha a kép, amit láttam, hiányos volt, már nem kellett nekem. Felszínesen ítéltem, mert úgy éreztem, jól gondolkodom. De egyszercsak valaki, egy kitartó kívülálló lyukat ütött a páncélomon. Hiába védtem magam ezer bástyával és katonával, ő áttörte a védelmi vonalamat és azért hálás leszek neki mindörökre. Megmutatta mennyire gyönyörű az egyszerűség, mennyire képes az ember megváltozni és kicsit jobb ember lenni egy másik emberért, de azt is megmutatta, milyen fájdalommal jár ez. De nem bánom. Nem tudom megbánni azt, amire egyszer igent mondtam, mert valamiért szükségem volt mindenre. Az út, amint mentem, csak így hozott ide, ahol most vagyok. Nem lehet megúszni az örömöket fájdalmas tapasztalások nélkül, nekem az amúgy is túl könnyű volna. Nem értékelném azt, ami csak úgy az ölembe hullik. Aztán elérkezett a búcsú ideje és megint el kellett mennem. Megbántottam, és megbántottak. Nincs hibás. Megértettem, hogy nem kellenek az okok. El kell fogadnom, hogy valaminek most vége van. Azután megint évekig tartottam magam az tudatom fogságában, meg kellett magamat védeni, mert azért a hegek sokáig fájtak még. Szükséges volt a megtisztulás is, mert erősnek kellett lennem akkor valami egészen máshoz. 5 hosszú év...vagy talán még több is eltelt..és valakinek megint megéreztem az illatát. Aztán elillant...Értettem ? Nem. Beletörődtem, hogy annak úgy kellett lenni, és mire ezt megértettem, az illat megjelent újra és újra. Rámragadt. Átvette a bőröm, is és nem tudtam szabadulni. Helyesbítek: nem akartam. Miért akarnék még több magányt? Miért keresnék újabb okot arra, hogy távol tartsam azt, ami annyi szépséget tartogat? Igen, néha eszembe jut, hogy mi a helyes, és mi a helytelen, de a határ kezd elmosódni. érzek, vágyok...élek. A vágytalanságom a múlté és ezért - bármi történmik is - , hálával tartozom Neki.